Lassan két nappal a németek utolsó mérkőzése után, és két nappal az utolsó előtt látva minden esélyest, outsidert talán kicsit mi is enyhültünk a Löw generálta sokkból, amit az arabok ellen a totális koncepciótlanság, a terv hiánya okozott, amiben a rendszer az egyén ellen dolgozott, s egy pillanatig sem törekedett arra, hogy kihasználja azt a mélységet és sokszínüséget (sicc!) amivel rendelkezik a Nationalelf kerete.
Egy Karl Rappan nevű osztrák futballedző szerint egy csapat két koncepció által állhat össze:
1,"Vagy van tizenegy játékosod, akik pusztán játéktudásuknál és tehetségük fogva magukban hordozzák az ellenfelek legyőzésének ígéretét- Brazília nagyszerű példa erre."
A nyilatkozatot az osztrák edző tette, akit a svájci retesz feltalálójaként tartanak számon, az 1962-es világbajnokság előtt, akkor mikor a brazil válogatott uralta a világot, szinte játszi könnyedséggel megnyerve a világbajnokságot Svédországban, majd Chilében is, olyan individumokkal, mint Pelé, Garrincha, Zagallo vagy Didi egy forradalminak, de mindenképp újításnak tekinthető formációval, a 4-2-4-es felállással.
Nehéz azzal vitatkozni, hogy a jelenlegi német keret rendelkezik a legtöbb klasszikus értelemben vett talentummal, a legmélyebb cserepaddal, a rappani koncepció ezen része maradéktalanul rásüthető a jelenlegi Elfre, csakhogy, amint fentebb is emlitettem, a szemkápráztató brazil csapat is rendelkezett egy olyan tervvel, ami elfedte a hiányosságait, s nem súlyosbították Höwedesszel mint példának okáért Garrincha alkoholizmusa védekezésbeli gyengeségei, amit Zagallo alázatával pótoltak.
2,"Vagy van tizenegy átlagos képességű játékosod, akiket egy megfelelő kimunkált koncepcióba integrálsz, vagyis haditervet készítesz számukra. Ennek a haditervnek a lényege, hogy minden egyes játékosból úgy hozd ki a legtöbbet, hogy annak a csapat lássa hasznát."
A rendszer, mint lényegében mindegyik szisztéma lényege, hogy kihangsúlyozd az erősségeid és elfedd a gyengéid, akár olyan játékosok kihagyásával, akik futballtudásban jobbak, mint a játszó társaik. Így lehetett a jobbszélső Zagallo a csapat egyik kulcsfigurája.
Ezzel a mindenkori német válogatottaknak a legkevesebb gondja volt az évek folyamán, de nem szabad attól eltekinteni, hogy mára a keret olyan stílussal rendelkező spílerekből is áll, mint Özil vagy éppen Götze, akiket bizonyos helyzetekben, mint amilyen volt az Algéria elleni nyolcaddöntő, használni kell.
A jelenlétükkel érzésem szerint nem lenne baj abban az esetben, ha a rendszer, amiben fociznak nem lehetetlenítené el őket, úgy hogy azokat a szkilleket, amivel rendelkeznek alkalmazni tudják, ami alá keményen alá kell dolgozni, ahogy Jones is teszi Stubi mackóval. A hat emberrel a balszélen szemben álló Götze, aki ráadásul nem élete formájában focizik nem fog tudni megoldani ilyen helyzeteket segítség nélkül.
Mindenki számára nyilvánvaló, hogy Özil és Götze nem Pelé, nem is Maradona, de még csak nem is Zidane karizmájával, vagy éppen tudásával bírnak, így mivel Löw ragaszkodik hozzájuk, fontos lenne, hogy a lehető legtöbb támogatást megkapják, úgy, hogy ők megtegyék azokat az áldozatokat a csapatért, amikre a csapatnak szüksége van. Mondjuk egy szárnyvédő jelenlétével.
"Az egészben az legnehezebb, hogy úgy követelj a játékosoktól tökéletes taktikai fegyelmet, hogy közben, hogy meghagyd nekik az egyéni kibontakozás és cselekvés szabadságát is."
A jelenlegi német válogatott valahol a két rappani koncepciók között helyezkedik el. Szüksége van a tervre, ahogy lényegében a brazil klasszisoknak is szüksége volt, de a német sztároknak, ahogy azt Müllertől látni, áldozatot kell hozniuk, hogy legyen egyáltalán értelme a nem Puskás mértékű klasszisok, de a jelenlegi mezőnyből mindenképp kiemelkedő talentumok alá hajtani.
A rendszernek az egyénért, egy egyénnek pedig a rendszerért kell dolgozia.
Rappan között.